Egy zárt facebook csoportban a haragról, megbocsátásról „beszélgettünk”. Szó szót követett, végül jött a „kihívás” ötlete: írjunk 100 szóban a témáról egy „szösszenetet”.
Mivel játszani felnőttként is jó, nekilátok.
Jöjjön a 100 szó:
Gyerekkoromban valószínűleg nem kaptam elég dicséretet, és ezt most, felnőttként, szeretném ha bepótolná az élet, konkrétan a „hozzátartozóim”.
Amikor valamit írok, megosztok, lelkesen várom a reakciókat, lájkokat, hozzászólásokat.
Ha elmaradnak, egyre szomorúbb, vagy inkább dühösebb leszek. „Én sem lájkollak benneteket többé!” – vigasztal a bosszúálló gondolat. Jönnek a haditervek, feketelistára rakok mindenkit, haragszom az egész világra!
A másik fél semmiről sem tud, fel sem merül benne, hogy bármi rosszat tett volna, (hiszen valójában nem is tett,) így nincs bocsánatkérés sem.
Aztán megoszt valamit, elolvasom, tetszik. Kicsit hezitálok, majd a haragot, bosszút feledve, rákattintok a lájkra.
Lehet, valójában nekem kellene bocsánatot kérnem?
Végezetül a 100 szó után, tanulságul idézném a bloggertársat:
„Már-már Coelhora hajazó gondolat: akivel úgyis kibékülne az ember, azzal nem veszik össze!”
Pjudit
Fotó: Pixabay
