Évekkel ezelőtt találtam egy réges-régi szöveggyűjteményt a könyvszekrény alsó polcán. Kié lehetett, nem tudom. Kíváncsian belelapoztam, és ráakadtam Bronyiszlav Kezsun versére.

A Petőfi Sándorról szóló költemény szerintem gyönyörű. Annyiszor elolvastam, hogy még ma is fejből el tudnám szavalni.

Születésnapja alkalmából ezzel a verssel emlékezem egyik legismertebb költőnkre.

Bronyiszlav Kezsun

Petőfi szobra Budapesten

Repesz-szilánkok szaggatták ruháját,
fölveti göndör-fürtös szép fejét -
Arcára szellő surran a Dunán át,
szól a szobor: elmondja életét.

Színész volt - megszökött az iskolából,
apja dühöngött: “Ne is lássalak!...”
S fagyban, viharban ment az ifjú vándor
s dalolt, midőn minden baj rászakadt.

Katonaság... A borjú nyomja vállát,
kaszárnyában fát aprít, sepreget,
de Heine-könyvet forgat éjszakán át
és ír: magyar dalt, lázas verseket.

Nem nyughatik, kit szomjú vágya kerget:
indul tovább: hátán horpadt batyu.
Arcán megfagy a könny, amint kiserked,
kisérőtársa: éhség és a bú.

Nem tudta még, hogy híre már a puszták
fölött száll, mint sugárzó tűzmadár,
s míg markolta vándorbotját s a puskát:
gyújtó szavát egy nemzet várta már.

Aztán midőn az ország lángralobbant,
és mint a tenger, megmozdult a nép:
Küzdött a költő, száguldó sorokban,
s a szabadságért adta életét.

…Repesz-szilánkok szaggatták ruháját,
fölveti büszkén göndör-szép fejét -
Duna csillantja hűshullámú árját,
szól a szobor: elmondja életét.

Szerelemről szól, s arról, hogy kivirrad:
felkél a nép, s minden trónust ledönt,
s arról dalol, hogy Negyvennyolc, te csillag,
a népek fölött égsz örökre fönt!

Dalolj költő: szülőhazád s az Alföld
táját dalold s a megvadult Tiszát!
Dalod nyomán kitárul a magyar föld
és életed e tündöklő világ…

A tiszta fényt korom, füst fojtogatja,
de véget ért a szörnyű éjszaka,
s felröppent a piros égboltozatra
a szent szabadság hajnalcsillaga.

Fordította: Képes Géza

PJudit

Fotó forrása: Pixabay