Juli zavarodottan lépett ki az épületből. Megdöbbentette az imént hallott hír. Nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Állt a járdán, fogalma sem volt, hogyan tovább? Akár a jövőt, akár az adott pillanatot illetően. A következő öt évre szőtt tervei most váltak köddé. „Füstbe ment tervek” – gondolta, és csak nézett maga elé, tanácstalanul.

Tétován elindult balra, amerre kevesebb volt a járókelő. Egyedüllétre vágyott. Pár méter után megállt, előkapta a telefonját, és rövid üzenetet gépelt be: „Kicsit később megyek haza, puszi, Juli”.

Ismét elindult, sietve, nem nézett se jobbra, se balra, igyekezett nem gondolni senkire és semmire, csak ment, gyorsan, szinte futva, mint akit üldöznek, mint aki menekül.

Frissen nyírt fű illata térítette magához. Lábai automatikusan a parkba hozták, ami a zajos város után maga volt a „nyugalom szigete”.

Lelassított és álmodozva lépkedett tovább. A járda mellett padok vártak a megpihenni vágyókra. Itt-ott fiatal és idősebb párok üldögéltek, barátnők beszélgettek, gyerekek futkároztak. A tavasszal frissen festett padoktól távol, a bokrok között feltűnt neki egy kopottas, megviselt, rozoga. „Ez pont rám vár! Itt elbújok, és átgondolom, hogyan tovább!” Odament, elővett egy zsebkendőt, végighúzta az ülőkén, de meglepetésére, tiszta volt. Leült.

A pad mintha lágyan körbeölelte volna.

Dohányszaggal keveredő rózsaillatot érzett. Körülnézett. Szemben rózsabokor virágzott, ez magyarázat a rózsaillatra, de a közelben még ember sem volt, nemhogy pipa. Kicsit elcsodálkozott, majd eszébe jutott a nagyapja, ahogy délutánonként pipázgatva a rózsalugasban üldögélt. Őt, a kicsi lányt, mindig odacsalta a dohányillat. „Papa, beszélgessünk!” és már telepedett is mellé. Megvitatták a „világ” dolgait. Ezek kisebb korában egyszerűbbek voltak: „Megugatott a szomszéd kutyája!” Később komolyodtak, tizenöt évesen már a: „Peti megint nem köszönt, észre sem vett! Mit csináljak?” témák jöttek. Nagypapa türelmesen végighallgatta, és ha ő kérte, elmondta a véleményét is.

„De jó lenne, ha még élnél, és segítenél!” – gondolta az asszony vágyakozva.

- Mi a gond, Julikám? Meséld el! Beszélgessünk! – hallotta meg a jól ismert, rekedtes hangot.

„Ilyen nincs! Képzelődöm! Hallucinálok?”

- Julikám, itt vagyok, mesélj! – szólt ismét a hang.

- Nagyapa, te vagy?

- Én. Mi a baj?

- Képzeld, 44 évesen kisbabám lesz! Most mondta az orvos.

- Hát ez nagyszerű! Gratulálok!

- De már van három gyerekünk! Bár… csuda jó dolog egy kisbaba,… de nem terveztünk többet! Nemrég mentem vissza dolgozni, a gyerekek már nagyobbak. A kicsi is kinőtt a pelenkából, végre másképp élhetnénk, és most kezdjem elölről az egészet? A kilenc hónapot, az éjszakázást, a pelenkázást, az otthonlétet? Megtartom, az biztos, de nem tudom, hogyan tovább?

- Ne aggódj Julikám! Te nagyon jó anya vagy. A gyerekeid kedvesek, aranyosak, jól neveltek! Még fiatal vagy, és egy kisbaba mindig öröm!

Juli szeme könnybe lábadt. Kicsit gondolkodott, majd így szólt.

- Tényleg nagy öröm, de nagyon nehéz is. Annyira fiatal már nem vagyok. Megint fussak az apróság után a játszótéren, egész nap figyeljek rá,… valahogy ezekbe belefáradtam az évek során. Olyan jó újra dolgozni, emberek között lenni, szeretem is a munkámat.

Elhallgatott és szemeiből két hatalmas könnycsepp indult útjára.

- Úgy érzem, negyedszer minderre képtelen leszek

- Szemem előtt látom, amikor óvodába mentél az első kislányoddal. A gyerek útközben minden lépcsőfokra föllépett, táncot lejtett a tetején, majd visszaugrott a járdára. Lehajolt minden bogárért, megnézett minden autót, és egyfolytában csacsogott. Lassan haladtatok, de te nyugodtan, higgadtan kivártad, amíg befejezi az ugrálást, megnézi a bogarat, és elmondja a mondandóját. Mosolyogtál türelmesen. Miből gondolod, hogy nem tudod újra kezdeni? Hogy képtelen lennél végigcsinálni? Biztos vagyok benne, hogy képes vagy rá. Arról se feledkezz meg, nem vagy egyedül! Ott a családod, akik segítenek! A férjed, a két tizenéves nagy, és a kis négyéves is. Mindegyik segíteni fog, sokkal könnyebb lesz, mint most képzeled!  Nyugodj meg, menj haza, és meséld el nekik az örömhírt!

Juli arra riadt, hogy egy légy sétál az orrán. Elhessentette, mosolyogva felállt, és könnyű léptekkel indult hazafelé. Pár méter után visszanézett a padra, és annyit suttogott, „köszönöm nagypapa!"

Már nem látta, amint ahol ült, a festék kicsit megrepedt, felkunkorodott, apró pattanással letört, majd egy váratlan fuvallat lesöpörte a földre, társai közé.

PJudit

Képek forrása:: Pixabay, saját