Emlékezetes ölelések
2020. április 23. írta: Judit.P

Emlékezetes ölelések

Mi hiányzik legjobban magányosan töltött karanténomban? Az érintés, az ölelés. Mit szeretnék először, ha vége lesz ennek a borzadálynak? Ölelést.

Mindez egyébként azért furcsa, mert eléggé távolságtartó vagyok, nem szeretem, ha hozzám érnek, megölelnek. Nálam nem divat találkozáskor a puszi sem. Most valószínűleg a hosszú egyedüllét hozta ezt a meglepő vágyat.

„Az ölelésben mindenkor ott a melegség, a szeretet, az üzenet, hogy nem vagy egyedül.”

(Tisch Ferenc)

Gyermekkoromban nem voltam ilyen. Anyuhoz hozzábújtam, erre emlékszem. Aztán felnőttem, és egyszer csak mindez megváltozott. Nem tudom, mikor, nem tudom miért. Huszonéves koromban, ha meg szeretett volna simogatni, megállt a keze a levegőben, mert tudta, megrándulok érintésére, mint akit zavar, mint akinek rosszul esik. Bevallom, néha azért jó lett volna felnőttként is a simogatása, ölelése. Valahol, valamit azonban elrontottam, és sajnos így is maradt.

Szeretem, ha az emberek „tisztes” távolságban vannak tőlem, ezért utálom a tömött járműveket.

Azonban akadtak életemben emlékezetes ölelések. Miért különlegesek? Mert "majdnem idegen" emberektől kapott ölelések voltak.

Jártam egy kis létszámú csoportba. Egyik alkalommal velem kapcsolatos történetet játszottunk el. A végén feltették a kérdést: Mit szeretnél? Mi lenne a megnyugtató befejezés? Kicsit gondolkodtam, majd számomra is váratlanul azt feleltem: Ha megölelne.

A fiatalembert valójában alig ismertem. Ahogy kimondtam a választ, szinte elállt a lélegzetem. Normális vagyok én? Hogy várhatom el tőle, hogy megöleljen? Biztos a pokolba kíván! Szívem szerint elmenekültem volna. De erre nem volt lehetőségem.

Odalépett a srác, és megölelt. Olyan meleg, szerető öleléssel, hogy majdnem elájultam. Igazi apai ölelés volt. Olyan, amilyet emlékeim szerint, sose kaptam. Álltunk, összeölelkezve, és soha nem felejtem el azt az érzést.

Aztán évek teltek el. Összetalálkoztam egy régi, szinte „ismeretlen” ismerőssel. Írhatnám, fiatalember, de nevezzük inkább férfinek. Beszélgettünk, telefonszámot cseréltünk. Pár hét múlva elhívott egy előadásra. Elmentem vele. Találkoztunk, puszi-puszi, majd elmesélte, hogy az előadó a barátja, aki rendszeresen szokott programokat szervezni.

A helyszínen ért aztán a meglepetés! Rajtam kívül mindenki ismert mindenkit. Összeszokott társaság volt. És… hoppá! Mindenki, mindenkit hosszan tartó öleléssel üdvözölt. Még engem, az ismeretlent is. Juj!

- Én nem szoktam ölelgetni senkit! – súgtam kísérőmnek.

- Ha nem akarod, nem kell. – válaszolta. Na persze! Odajönnek barátságosan mosolyogva, ölelésre tárt karokkal, én meg közlöm, pardon, de inkább nem kérek belőle. Azért ez kellemetlenebb lett volna, mint az ölelés.

Az előadás érdekes volt, fáradtan és éhesen indultunk haza. A villamoson beszélgettünk, nevetgéltünk. Eljött a búcsú pillanata.

- Akkor most van ölelés, vagy nincs?

- Van, méghozzá csontropogtató! – vágtam rá merészen.

Leszállás előtt, a mozgó villamoson kaptam ismét egy emlékezetes ölelést. Emlékezetest, mert a villamos közben fékezett, így meginogtunk, győztünk kapaszkodni, nehogy hanyatt essünk. Közben jókat nevettünk. Az utasok közül az ifjabbak valószínűleg bolondnak néztek bennünket, az idősebbek, lehet, hogy irigykedtek.

Az előadásokra továbbra is rendszeresen eljártunk, így megtörtént a csoda, megszerettem az ölelést.

"A barátok közötti legrövidebb távolság az ölelés."

Harmadik emlék, leszálltam a Nyugatiban a vonatról, és az aluljáróba leérve, egymás mellett álldogáló emberekbe ütköztem. Egyikük kezében tábla, „Ingyen ölelés”.  Gondolkodás nélkül odamentem a szélsőhöz, és megöleltem.

Talán egy ilyen táblát kellene gyártanom, most úgyis van rá időm, és ha vége a járványnak, kiállni vele egy forgalmas helyre, ha van, aki vágyik rá, annak ingyen ölelést osztani?

„Az ölelés gyógyír a léleknek.”

(A szentfazék c. film)

PJudit

Az írás a BloggerKépző #irjotthon kihívására készült.

Képek forrása: Pixabay

süti beállítások módosítása