Így, ilyen megszólítással kezdődött a levelem, azon pár alkalommal, amikor írtam Nektek. Ennyi év után miért teszem meg ezt ismét? Talán épp most van ideje a sírásnak. Már folynak is a könnyeim…
Ma is úgy gondolom, Nálatok jobb szüleim nem lehettek volna! A gyermekkor örökre szép emlék marad.
Emlékszem, karácsonykor, amíg Te, anyu titokban a fát díszítetted, apu velünk rajzolgatott, színezgetett. Ezekből a rajzokból, csengettyűszóra, karácsonyfára akasztható ajándék lett számotokra. Egyszer bábszínházat hozott a Jézuska, amit öcsémmel együtt készítettetek, apu. Zsinórral elhúzható sárga függönye volt. Ez utóbbit, gondolom, Te varrtad, anyu. Egy mesét is megtanultatok elbábozni nekem.
Emlékszem, rengeteget játszottunk közösen. Társasjátékoztunk, és sokat kártyáztunk. Először gyerekeknek való kártyákkal, majd mikor már nagyobbak lettünk, apu, megtanítottál minket snapszerozni. Attól fogva az lett a kedvenc időtöltésünk. Neked köszönhető a sakk tudásunk is.
Anyu, Tőled a papíron játszható játékokat lestük el, mint például az ország-város.
Mindig együtt vacsoráztunk. Beszélgettünk, és jókedvűen nevettünk közben. Néha megállapítottuk, a szomszédok biztos bolondnak néznek bennünket a sok hahotázás miatt.
A vasárnapi finom ebédek után nekünk, gyerekeknek, volt a dolgunk a mosogatás és a törölgetés. Közben a rádióban mesejátékot hallgattunk. Feltűnt, hogy a karácsonyi mesék mindig szomorúak, a húsvétiak viszont vidámak. Sosem értettem, vajon miért.
Viszonylag fiatal korunktól kezdve meg voltak a feladataink. Az előbb említettek mellett a konyha, előszoba felsöprése és felmosása, és a napi bevásárlás is.
Emlékszem, apu, Tőled tanultam takarítani. Megmutattad, hogyan, milyen irányban húzogassam a porszívófejet a szőnyegen, és elmondtad, a portörléssel nem csak portalanítunk, de fényesítjük is a bútorokat. Végezetül a nagy mumus, a szőnyegrojt! Ki kellett fésülni, ne álljon összevissza. Na, azt kimondottan utáltam.
Fő feladatunk, természetesen a tanulás volt. Elvártátok az ötöst. Ha rosszabb jegyet kaptunk, apu, a megrovó tekintetednél nagyobb büntetés nem is lehetett volna.
Minden nyáron elmentünk nyaralni. Akkor még léteztek a SZOT beutalók. (Már nem tudom ez mit jelentett.) Főleg a Balatonnál nyaraltunk, rengeteg fürdéssel, sétálással, fagyizással, de voltunk a Mátrában is többször.
Emlékszem, egyszer hálókocsival utaztunk a Balatonhoz, reggelre értünk oda. Izgalmas volt a vonaton aludni. A hegyek között nyaralva pedig, egyik nyáron, sokat esett az eső, és az utat ellepték az apró, ugrándozó békák. Jaj, de kétségbe voltam esve! Legszívesebben indultam volna haza. Egy idő után azonban a békákat is meg lehet szokni.
Apu, a barkácsolás tudását sikeresen átadtad az öcsémnek. Most már mindenhez ért.
Elárulom, azért ebből rám is ragadt, egy kicsi. Emlékszem, első önálló karácsonyom napján ott álltam egy fenyőfa és a fenyőfa talp társaságában. A fa törzse olyan vastag volt, hogy nem tudtam a talpba illeszteni. Törtem a fejem, hogy oldhatnám meg a feladatot. Váratlanul megjelent szemeim előtt a régi kép, ahogyan Ti csináltátok. Megörültem, kést vettem elő, és nekiláttam. Tíz perc múlva állt a fa.
Anyu, megszeretetted velem a kézimunkázást. Szabadidődben rengeteg horgolt, kötött holmit készítettél nekünk. Emlékszem, a subázási lázra! Készültek a különböző technikákkal a faliszőnyegek, párnák. Persze néha mi is besegítettünk.
Mellettetek hozzá szoktunk az olvasáshoz. Már gyerekként is „faltuk” a könyveket.
Megtanítottatok nekünk mindent, amire az életben szükségünk lehetett.
A legfontosabb viszont, az a szeretet, béke és nyugalom volt, amiben felnőttünk. Sose kiabáltatok, sose veszekedtetek! (Mi, gyerekek, viszont igen. Mára azonban leszoktunk róla.)
Nagyon jó szülők voltatok! Köszönök mindent Nektek!
Én hogyan csinálom? Valaha úgy éltem, ahogy Tőletek tanultam. Egy ideje azonban sajnos megváltozott a helyzet.
Pedig Nálatok jobb példaképem nem lehetne. Vajon mi történt velem, amitől felborult az eltanult szisztéma? Vajon, mit szólnátok, ha látnátok, hogy rendszertelen, káoszos lett az életem? Apu, biztos megrovóan néznél rám, hiszen az élet iskolájában most nem érdemelném meg az ötöst. Hiába nap, mint nap az elhatározás, hogy holnaptól más lesz, betartani nem tudom. Eluralkodott a rendetlenség, a megörökölt, szeretett hobbik feledésbe merültek. Se kézimunka, se olvasás. Bár megveszem a könyveket, el nem olvasom, sorban türelmesen várnak a polcon a „csodára”, hátha egyszer mégiscsak kézbe veszem őket, lefújom róluk a port, és leülök olvasni.
Lehet, ez a „karantén” helyzet juttatta eszembe ezeket az emlékeket. Igyekszem majd tovább gondolni, hátha van a miértre válasz, és hátha a magányos elmélkedés eredménye pozitív változás lesz.
Szeretlek Benneteket, sok puszit küldök a távolból! Hol vagytok? Nem tudom. Megkapjátok-e? Meghalljátok-e? Nem tudom… de az biztos, szívünkben örökké éltek.
Jutka
(Ez a századik blogbejegyzésem. Sokat gondolkodtam, miről írjak. Végül úgy döntöttem, a szüleimre való emlékezésnél nincs megfelelőbb.)
Képek forrása: Pixabay
