Sok-sok évvel ezelőtt történt. Én egyetemista voltam, öcsém pedig katona. Mindketten Debrecenben éltünk, Halottak napja volt, hétvégére esett. Gyönyörűen sütött a nap, elhatároztuk öcsémmel, hogy kirándulunk. Autózgattunk a környéken, faluról falura. Feltűnt, hogy a temetők zsúfoltak a látogatóktól. - Hát persze, halottak napja van! - gondoltam. Hirtelen öröm töltött el, és hálát adtam érte, milyen jó nekünk, hogy négy fős családunkban mindenki él, és nem kell temetőt látogatnunk. Sajnos, ez a november volt az utolsó, amikor nyugodtan tudtam még örülni, bárminek is. Azóta életemben az öröm kart-karban öltve, együtt jár az aggodalommal. A kérdéssel, vajon meddig fog tartani?

Eltelt három hét, este az albérletben megszólalt a csengő. Ismerősök jöttek a rémisztő hírrel, öltözzek, indulunk haza, irány a kórház, édesapánk agyvérzést kapott.

Egyedül feküdt egy szobában. Olyan volt, mintha aludna. Ránézve, az a gondolat jutott eszembe, biztos fázik, mert nincs rajta takaró. Valószínűleg, már nem fázott szegény. Az orvosok nem biztattak minket semmivel. Még három napig élt bennünk, gyerekeiben, a remény, bíztunk a csodában. De a csodák néha elmaradnak. Nem tért többé magához, végleg elaludt.

Apukánknak nehéz fiatal kora volt. Kiválóan elvégezte az egyetemet, és összeházasodtak anyuval. Békességben, boldogan éltek. Nekünk nagyon szép gyerekkorunk volt. Sajnos mindez nem tartott sokáig.

Viszonylag fiatalon ment el. Persze tudom, sajnos meghalnak nála sokkal fiatalabbak is. Volt idő, hogy haragudtam rá. Hogy tehetett ilyet? Hogyan hagyhatott itt minket? Halálával megszülettek bennem a félelmek. Félelem a magas vérnyomástól, az agyvérzéstől, a stressztől. Megjelent a rettegés is, minden általam szeretett férfi életéért, aki elmúlt 50 éves. Mindezekkel azóta együtt élek.

Nagyon hiányzik. Sajnálom, hogy nem tudtam vele felnőttként beszélgetni. Hogyan látja ő a világot, az életet, a férfi-nő kapcsolatát. Nem tudtam elmondani hitemet, véleményemet, és nem kérhettem felnőtt fejjel tanácsot. Nem kaptam választ kérdéseimre: Jól csinálom? Esetleg másként kellene?

Igen, a gyerekeknek szükségük van anyára és apára is. Fiatal felnőttként, sőt, gondolom felnőttként is ugyanúgy szükség van mindkettőjükre. Bennem borzasztó űr él, amit a vele való beszélgetéseknek kellett volna kitöltenie.

Ő volt a példalépem. Igyekeztem olyan szorgalmas, becsületes, tisztességes ember lenni, mint ő. A bennem élő férfi ideált is róla mintáztam.

Remélem, most már édesanyámmal együtt ismét boldogok, és fentről vigyázzák lépteinket!