Anyám megbolondult. Olyan, mintha szerelmes lenne. De hát lehet szerelmes egy 60 éves ember? (Azaz pontosítsunk, egy 58 éves ember?) Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek! Még a végén férjhez is megy!

Hogyan is kezdődött?

Közeledett az érettségi találkozójuk. Persze anyám, aki egész életében nagy szervező volt, kitalálta, hogy a Pestről indulók utazzanak együtt. Neki is látott a szervezésnek. Nem ütközött akadályba összeszedni az idős négyest, akik végül együtt indultak útnak. Két nő és két férfi. Találkozásnál nagy örömködés, ahogy illik "szia, puszi, puszi, semmit nem változtál! Te sem, pont úgy nézel ki, mint negyven éve." Ja, hogy időközben elromlott a szeme és azért nem látja a ráncait, azt elfelejtette mondani. Egyébként egy-két kegyes hazugság mindenkinek jólesik. 

Elindult a vonat. A négy örökifjú vidáman sztorizgatott. Zengett nevetésüktől a fülke. (Azt mégsem illik írnom, hogy röhögésüktől?!) Anyámban fel is merült, miket gondolhat róluk a többi utas. "Biztosan nem normálisak, az ő korukban így viselkedni." Azonban villámgyorsan ki is verte a fejéből ezt a gondolatot. Jobban érdekelte őt a két fiú. Folyt a viccelődés és a kacagás. Később két csoportra szakadtak. Anyám Béla mellé ült és vele beszélgetett tovább. A másik pár is halkabban, egymással kezdett beszélgetni.

Azt állítja, az én józan gondolkodású, józan életű, eddig normális viselkedésű anyám, hogy úgy érezte magát, mint akit kicseréltek. Mint aki ismét tizenéves. (Haha... Ki vagyok akadva!) Bélára nézve,  a régi, évekkel ezelőtti nevető szemek néztek vissza rá. Vajon Béla (bácsi) is így látta anyámat? 40 évvel fiatalabb kiadásúnak? Hát ez rejtély. Sok közös témát találtak. Anyám bevallása szerint 10 éve nem érezte ilyen jól magát senkivel.

Megérkeztek a találkozó helyszínére. Mindenki örült ismét mindenkinek. Aztán a szokásos élmény beszámolók hangzottak el. Vacsora után kisebb csoportokban folyt tovább a társalgás. Anya meglepetésére, Béla  vele szemben telepedett le, és mintha nem is lett volna a pár óra szünet, folytatták a beszélgetést. Őszintén, kedvesen. Anyám, aki már évek óta elszokott a férfiakkal való társalgástól, és leginkább csak anyaként gondolt magára, kimondottan élvezte a helyzetet. Ismét nőnek érezte magát, ereiben megpezsdült a vér. Maga is megdöbbent az érzéstől, amit a valaha mindig nevető szemű fiú előcsalt belőle. Állítólag nem sokat aludt éjszaka. (Ábrándozás az élet megrontója, és az álmatlanság okozója.) Másnap reggel izgatottan várta a találkozást Bélával. Eltervezte hogyan ad búcsúpuszit és hogyan köszön el. A nagy izgalomnak, reménykedésnek nincs mindig jó vége. Utólag egyáltalán nem tudja, adott-e puszit Bélának. Hm, ja kérem, a korral jár a feledékenység.

Abban megegyeztek, tartani fogják a kapcsolatot. Na persze! A facebookon már öreg és fiatal is fent van! Estére jött is az első üzenet. És az én szegény, józan anyám mintha megbolondult volna. Azóta fél méterrel a föld felett jár. Szerintem, totál szerelmes. (A haveroknak el sem merem mondani.) Lesi az emaileket, smseket és egyéb üzeneteket. Ha nem jönnek, bánatos, vagy dühöng. Nem is tudom mit csináljak. Győzöm vigasztalni, nyugtatgatni. Azonban hiába mondom neki, "Anya! nem vagytok már tizenévesek! Nem várhatsz el 5 percenkénti üzenetet. Egyébként is, tegnap este beszéltetek!", falra hányt borsó.

Mennyivel jobb volt régen, amikor én még nem is éltem. Mikor nem volt se mobil, se internet.Telefon is főleg csak fülkében. A "majd hívlak" helyett konkrét időpontot kellett megbeszélni.

Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok. Hiszen nagymamám 80 évesen is azt mondta, csak a karosszéria 80, belül még 17 évesnek érzi magát.

Rettenetesen furcsa ez a helyzet, de  drukkolok nekik, mert számomra fontos az anyám boldogsága.

Kicsit irigylem, és remélem, nekem is lesz részem abban, hogy fél méterrel a föld felett járjak...