Olvasok egy könyvet, ahol az 50 éves hősnő elmeséli, hogy a válása után az addig hordott, megszokott ruháit otthagyta a régi lakásban, és új, élénk színűeket vásárolt magának, mert nem akarta, hogy az emberek átnézzenek rajta.  

Rohanó lépteket, egy hangos „szia anyát”, majd a bejárati ajtó csapódását hallotta. Mire kiért a konyhából, lánya helyett csak az ismerős illatfelhő fogadta. „Ma is magára öntött egy fél üveg parfümöt!”, volt az első reakciója. A második: „és megint csak elrohant, még egy puszit sem adott!”