Tudom, már ideje lenne visszatérnem a „normális” életemhez.  Vagy inkább fogalmazzunk így: a régi életemhez. Az hogy normális volt-e, az egy jó kérdés. Mérget azért nem vennék rá.

Már a korlátozásokat nagyjából feloldották, persze maszk még kell az üzletekben, a közlekedési vállalat járművein, és a távolságtartás is ajánlott. Ezekkel én egyet is értek. Lassan, tényleg visszatér a régi, jól megszokott élet, nyitnak a mozik, a plázák, beülhetünk már kávézóba is.

A kolléganőim három hete bejárnak a munkahelyre. Kivéve engem, aki rendületlenül tartom magam a „home office”-hoz. Miért is? Jó kérdés. Valami miatt nem vágyom a régi életemre. Gondolkodtam, vajon miért? Többet adott a karantén lét? Nem állítanám. Más volt, jobbnak azért nem nevezném. Viszont szembesített azzal, hogy a régi sem volt jó. Össze kellene mixelni a kettőt? Venni az átlagát, és az lenne az igazi? Belegondolva, nem. Az sem lenne az igazi. Egyelőre nem tudom, hiába töröm a fejem rajta, nincs megoldás.

Hetekkel ezelőtt feltette a főnöknőm a kérdést, mikor jössz már be dolgozni? Akkor még éltek a korlátozások, tudtam arra hivatkozni, majd ha vége. Aztán már ez az indok nem állta meg a helyét. Felajánlották, értem jönnek, bevisznek kocsival. Ne kelljen metrózni-villamosozni. Még átgondolom, volt a válasz. Múltkor már csak annyit mondtak, reméljük, jövő héten látunk.

Hát, nem, nem láttak.

Az utcára már nemcsak a bevásárlás miatt megyek ki, hanem kicsit sétálok is a környéken. Persze, szigorúan maszkban. Úgy haladok, mint a villám, na nem olyan gyorsan, hanem cikk-cakkban. Amikor szembejön valaki, átmegyek a túloldalra. Aztán, ha ott közelednek, vissza az innensőre. Kacsázok, mint egy részeg. Ha mindenütt veszélyhelyzet van, akkor az úttest szélét, esetleg a biciklis utat választom, a kerékpározók nagy örömére.

El sem tudom képzelni, a tömegközlekedési eszközökön, hogy fogom elviselni az emberek közelségét. Minap telefonon hallgattam egy előadást. Az előadó eltüsszentette magát, én a rémülettől a telefont majdnem kihajítottam az ablakon, nehogy megfertőzzön.

Valahogy vissza kellene szokni az emberek közé. De hogyan? Talán lépésről-lépésre. Mi legyen az első lépés? Hosszú gondolkodás után, arra jutottam, elmegyek nyomtató patront venni. Itthonlét elején kifogyott, azóta nincs nyomtatás. Lesz mit bepótolni, utólag kinyomtatni. Séta gyanánt elbaktattam a közeli boltba. Belépek, maszkos fiatalember köszönt, majd megkérdezte, „Miben segíthetek, szép hölgy?” Teljesen felvidított a kedves kérdésével! A maszkviselés újabb előnye? Szebbé tesz? Beszereztem a festékkazettát, kicsit aggódva vettem át, tettem a táskámba, bíztam benne, vírusmentes. Azóta lelkesen nyomtatok.

Következő sétámnál, megnéztem a közeli cukrászdát, nyitva van-e. Már nagyon vágytam csokoládétortára, de eddig nem mertem venni. Tele voltam félelemmel: mi van, ha a készítő nem volt elég óvatos, vagy a boltban valaki köhintett, az eladó megfogdosta kézzel, vagy levegőt vett, és kifújva rálehelt a sütire? Legyen a második lépés: veszek egy szelet tortát, és idegeskedés nélkül, nyugodtan, jóízűen megeszem. Ez utóbbi lesz bátorságom jutalma. Mindezt meg is tettem. Az hölgy kézzel fogta meg a süteményt, amit ugyan celofán vett körbe, de azért húzhatott volna kesztyűt, vagy használhatott volna tortafogót. Nem tette. A maradék süteményeket kézzel kicsit átrendezte, majd átvette a pénzt. Hazáig aggódtam, aztán megeszegettem a szerzeményemet. Friss, és nagyon finom volt.

Pénteken jött a harmadik lépés, barátnőm meglátogatott. Persze voltak előzmények. Megjelent a félelem. Esik, örültem meg, nem tudunk sétálni. Az eső elállt. Hideg van, jött az új kifogás. Valóban, 19-20 fok volt „csak”. Végül félelmemet legyőzve, kint az utcán mégis találkoztunk. Tartva egymástól a „tisztes” távolságot, egy jó órát sétáltunk. Kis ideig maszkban, aztán maszk nélkül, mert így kényelmesebb volt a beszélgetés. Több, mint két hónap után először maszk nélkül! Mivel nem egyedül voltam, és lelkesen diskuráltunk, nem zavart. A járókelőket igyekeztem nagy ívben kerülni, de elmaradt a szokásos túl oldalra menekülés. Nagyon jó volt végre ismerőssel találkozni, és vidáman trécselni, nevetgélni!

Éjjel azonban jött a rémálom! Bementem a cukrászdába, tömve volt emberekkel. Maszk senkin, még az eladón sem. Kiválasztottam, a tortát, becsomagolták, kifizettem, de a csomagot nem kaptam meg. Az emberek a pult előtt beszélgettek, hiába kértem az árut, az eladó nem foglalkozott velem. Gondoltam, visszaveszem a pénzt, és lelépek, de a pénznek hűlt helye volt. Ekkor az egyik ember rám köhögött, én pedig szerencsére felébredtem.

A rossz álom ellenére, tegnap már egyedül is bevállaltam a maszk nélküli sétát (a viszonylag kihalt utcán).

Következő lépésként majd kimegyek a piacra, és veszek epret. Idén még nem is ettem, pedig lassan elmúlik a szezonja. Aztán hazajövök villamossal.

Végezetül, a héten már valóban benézek a munkahelyemre is. Ez lesz az igazi kihívás!

PJudit

Képek forrása: Pixabay