- Szia, nagyapa! Hogy vagytok?
- Mi jól! És te Viktória? Megszoktad már az új iskolát?
- Hát.. nem igazán! Nincs még egy barátom sem – szomorodott el a kislány, majd felcsillant a szeme, és vidámabban folytatta:
- Képzeld, szombaton farsang! Cowboy leszek!
- Ez izgalmasan hangzik! Várj csak, mutatok valamit! – és nagyapa kisietett a szobából. Néhány ajtócsapódás után visszajött, fején óriási karimájú, fekete kalappal.
- Ez szuper! Kölcsönadod?
- Azért hoztam. Hozzon szerencsét!
A kislány benézett az istállóba, ahol szeretett lova hangos nyerítéssel üdvözölte.
- Jó éjszakát, Szélvihar! Aludj jól! – köszönt el tőle. Búcsúzóul megsimogatta barna sörényét, majd hazaindult.
Vacsoránál otthon is a farsangra terelődött a szó.
- Kockás ingem, kendőm van. De pisztoly is kellene! Apa?
- Fent a padláson van egy nagy láda, tele mindenféle régi lommal. Megnézzük, hátha megvan még a gyerekkori pisztolyom.
- Remélem, nem piros vízipisztoly? – humorizált a lány.
Nekiláttak a keresésnek. A láda tetején mesekönyvek hevertek, kalózokról, indiánokról. Viktória lelkesen lecsapott rájuk. Előkerültek porlepte autók, egy kis vonat, végül, majdnem a láda legalján, ott feketéllett a játék pisztoly.
- De jó! Igazi cowboy leszek! Megtanulom forgatni az ujjam körül, ahogy a filmekben is szokták!
- Nagyszerű lesz! - nevetett apja.
Eljött a szombat. Háromkor kezdődött a farsang. Viktória lelkesen öltözködött. A sok királylány, tündér, énekesnő közül kitűnt fiús ruházatával. Haját lófarokba fogta, és begyűrte nagyapja óriási kalapja alá.
Egyesével vonultak fel a diákokból álló zsűri előtt. A többség kis produkcióval is készült.
A kislány begyakorolta a pisztolyforgatást. Szülei büszkén tapsolták meg. Egy varázsló, és egy cipészlegény után, övé lett a harmadik díj.
A délután második felében evés, ivás, zene és tánc következett.
- Micsoda cowboy vagy te! - szólította meg egyik osztálytársa. – Hát lovad sincs! Gyalog cowboy? – nevetett. Vele nevettek a haverjai.
- Lelőtték az indiánok? – érdeklődött egy másik fiú. A zárkózott kislányt meglepte a piszkálódás, de nem hagyta magát.
- Dehogyis! Van lovam, csak nem hoztam el. Az iskolába nem valók lovak!
- Hol az a híres ló?
- Ahol a helye, istállóban.
- Hisszük, ha látjuk! Gyerünk, nézzük meg.
A lány megvonta a vállát, és odafutott a szüleihez.
- Látni szeretnék Szélvihart! Megmutathatom nekik?
- Menjünk, had nézzék meg! – egyezett bele apja.
Az egész osztály kíváncsi lett, így mindannyian elindultak az istállóhoz.
Viktória kivezette Szélvihart, a gyerekek hitetlenkedve nézték.
- Tényleg a tied?
- Lovagolni is tudsz rajta?
- Én biztos jobb vagyok nálad! - szólt a piszkálódó fiú, Botond, - Versenyezzünk!
- Rendben! – bólintott a lány.
Kijelölték a start pontot, és a célt is. Egy-egy nagy fát választottak ehhez. Viktória mellényt, sisakot húzott, és felpattant a lovára. Megpaskolta Szélvihar nyakát, tett egy kört, majd a kiindulóponthoz állva várta a rajt jelet.
Apja számolt:
- Egy, kettő, három!
Megsarkantyúzta lovát, aki mintha megérezte volna Botond kihívását, vágtatni kezdett. Többen mérték az időt.
- 83 másodperc – született meg az eredmény.
Visszalovagolt a többiekhez. Leszállt és intett a srácnak.
- Te jössz!
A fiú óvatosan közelítette meg a lovat. Szélvihar meglepetten tekintett rá, majd Viktóriára. Nem értette a helyzetet. Idegen nem szokott a hátán ülni. Félelem látszott Botond szemében, de nem visszakozott. Felült ő is a ló hátára. Óvatosan tett egy kört vele. Ujjai görcsösen kapaszkodtak a kantárba. Viktória szülei kérdően néztek egymásra, „tud ez lovagolni?” tükröződött tekintetükben. A fiú apja és anyja azonban nyugodt arccal figyelte a versenyt.
Botond odaállt a rajthoz, és várta az indítást. Szája egyenes vonal, homlokáról egy izzadtságcsepp indult lefele.
- Egy, kettő, három! – hallatszott, és a ló vágtatni kezdett. A srác kissé bizonytalanul ült a nyeregben, de erőteljesen fogta a kantárt, és látszott, hogy nem fékezi a lovat. Arcán lassan feltűnt egy széles mosoly.
- 86 másodperc! – hallatszott az eredmény, némi csodálkozással.
A nézők tapsviharral ünnepelték őket.
A fiú magabiztosan lovagolt vissza Viktóriához. Leszállt a lóról, és átadta a kantárt. Tekintetében elismerés látszott.
- Szép volt, gratulálok! – nyújtotta kezét, – elnézésedet kérem, hogy kételkedtem benned.
- Te is ügyes voltál! – felelte a lány. – Mikor lovagoltál utoljára?
- Két éve. Akkor voltam egy lovas táborban. Utána még egy ideig visszajártam, de aztán abbamaradt.
- Ahhoz képest nagyon jól ment! – veregette meg a fiú vállát.
- Jó lenne néha közösen lovagolni! – mosolygott rá Botond. Viktória szívét melegség járta át, úgy érezte, sikerült megtalálnia első barátját az osztályban.
PJudit
